Előhang

Látom, amint a tudatosság fényére vágyó,
hasonlelkű emberek kis csoportjai tevékenykednek
elszórtan szerte a világban.
Látom, ahogy a tudatosságukból szőtt finom rezgésháló
körbeöleli a Földet.
Mindnyájan ébredők vagyunk
és tudom, hogy felismerjük egymást.

Fotó: Haris László

Táguló

A valóság többrétegű.
A figyelmetlen szem csak a felszínt látja, egyetlen dimenziót.
A többrétegűség észrevételéhez többszintű figyelem szükséges.
Annyi szintet és dimenziót látok és élek meg, ahány szinten figyelek.

A többszörös expozíció
ennek a többszintű figyelemnek a technikai megfelelője.

Az anyagi valóság, amelyet a fizikai szem lát a fotózáskor, egyszerű:
a fény villódzása a vízen, csupasz ágak rács-szerkezete.
Egyértelmű és felismerhető formák ezek.
A puszta tények realitása.

A többrétegű figyelem számára azonban a formai világ elemei
nem pusztán azok, amiknek látszanak.
A többszintű figyelem azt keresi, ami a jól felismerhető és a látszat mögött még ott van.

Az ellentétek és a variációk végtelen sokaságából
a figyelem irányítása által folyamatosan választok.
Amire a figyelmem irányul, azt magamba szívom, felveszem.
Amire a figyelmemet irányítom, azzá leszek.

Kimegyek egy szokatlan, kiadós téli záporeső után a szigetre.
A lábam cuppogva süllyed a sárba, kerülgetem a tócsákat.
Kisüt a nap és a pocsolyák víztükrében felszikrázik a fény.
Látom és érzékelem a föld sarát, hiszen kis híján beleragadok.
Figyelmemet azonban a visszatükröződő fénycsillámok kötik le,
s nem engedem, hogy bármi eltérítsen ettől a látványtól.

Elmém üres és tudatában vagyok a saját lélegzésemnek.
Az éber figyelem állapotába kerülök,
ahol stabil a kapcsolatom azzal a forrással, amely éltet engem,
s amelyben osztozok az összes többi létezővel.

A kapcsolat állapotában törékeny test-létemnél
valami mérhetetlenül hatalmasabb energia-lét
veszi át az irányítást és felnyitja a látásom, vezeti a kezemet.

Csak állok és figyelek.
Lélegzem.
Jelen vagyok.
Majd belenézek a kamerába és a kéz megmozdul,
mert egy másfajta, elmén túli intelligencia vezeti.
Ezeket a képeket nem lehet komponálni, előre eltervezni.
Csak figyelni és jelen lenni lehet.
S a képek elkészülnek.
Elkészítődnek.
Minden egyes darab meglepetés.

Mindeközben elmém egyáltalán nem képes megítélni,
mi rétegződik egymásra a képkockákon.
Nem is érdekes – akkor, abban a pillanatban.

Ami igazán számít, az az élet szabad áramlásának mámoros folyamata,
amely átmossa és feltölti egész lényemet.
Mintha egy áttetsző és áteresztő képlékeny anyag lennék,
amelyen keresztül lélegzésem ritmusára
betódul, majd kiáramlik a világ.

E kitágult létezésben figyelmem, mint valami szűrő,
felfogja és megtartja azt,
ami azonos rezgéshullámon vibrál vele.
Létezésem feltisztult, üres belső terében
összpontosított figyelmem külső megfelelője a fény.

A fény, amely az anyagok felületén megcsillan,
s így többé-kevésbé határozott formát ölt.
Pontszerű csillogás a felázott mezőn
a fűszálak között egy tiszta reggelen,
vibráló gyöngysor a sártenger apróbb mélyedéseit kitöltő pocsolyákban,
vakító folt a Duna és a kavicspart találkozásánál
a késő délelőtt éles napsütésében,
és elmosódó, homályosan szétterülő alakzat a jég felületén
egy januári délután sápadt fényében.

Ahogy a tükröződő felületeken figyelmem számára
feltárul a fény formát öltésének
e végtelenül gazdag és pompás látványvilága,
úgy lényem elcsöndesedett és kitágult, belső üveg-terében
pontosan érzékelhetővé válik az életemet mozgató, éltető,
forrásában végtelen életenergia finom mozgása.

Így teremtődik összhang
a figyelmem külső fókuszát jelentő természeti fényjelenségek
és a figyelmem belső fókuszát jelentő energiajelenségek között.

Alkotni az összhang eme állapotában
a világgal való szerelembe esés csöndes mámora.

Az elkészült fotókat tükrözve lefénymásolom.
Majd ismét figyelek és lélegzem.
Jelen vagyok.
Várakozom.
Várom a megnyílást,
a létezéssel való szerelembe esés mámoros állapotát.

Amikor csordultig telítődöm a csönddel,
a szemem látni, a testem érezni kezd.
A kéz egyszerre megmozdul,
mert egy másfajta, elmén túli intelligencia vezeti.
Elkezdek vágni.
Majd egybeillesztem a vágott részeket.
Nem a fizikai szem lát.
Látásom hűen engedelmeskedik
egy másfajta látó akaratának.
Vágok, összeillesztek és a fény-alakzat megmutatja magát.

A tükörszimmetrikus komponálás rendteremtő gesztusa
teszi láthatóvá az eddig is jelen lévő,
de látens formája miatt nem érzékelhető
fény-árnyék jelenségeket.
Erő-alakzatok, természetszellemek sokasága bújik elő
a világos és sötét mintázatok szövedékéből.
Máshol építményszerű formák, térjellegű struktúrák
bontakoznak ki a természeti valóság összeszőtt rétegeiből.
Az értelmezés lehetőségei szinte végtelenek attól függően,
hová irányítom a figyelmemet:
a fénysűrűsödések csomópontjaira,
a homályosabb rétegek fátyol-foltjaira,
a sötétségek kemény formáira.
A struktúrára figyelve tér-élményt találok,
az élőlényszerű alakzatokra koncentrálva
párbeszédre vágyom.
De figyeljek bár a térszerű vagy az organikus formákra,
e kompozíciók mindegyike kapuként szolgál.

Ha a teremtő kapcsolatban működöm,
kifeszített kötél, lépcső és kapu vagyok
különböző tudatszintek között.
A művészet fel-eszméltet.
Emlékeztet, ráébreszt, hogy az ember halhatatlan szellem,
átmeneti test-formába költözött örök fény.
Egy mérhetetlenül hatalmasabb valóságba való
fokozatos kinyílásra, kitágulásra hív.