A fölöttünk tátongó lék
Címünk arra enged következtetni, hogy valaminek a mélyén vagyunk, s felfelé az egyetlen kiút. Most persze, nem a világot elborítani akaró árvízről lesz szó, bár az is besegít, hogy úgy érezzük, csak felfelé menekülhetünk, s ha már a testünk nem, mert azt elsodorja az ár, akkor legalább a lelkünk legyen szerencsés űrhajós…

Különös és rejtélyes világ nyílik meg előttünk e kiállítás fotógrafikáin, miközben valahol, a tudatunk mélyén meghitten ismerős érzések derengenek fel képei szemlélése közben: áttűnő emlékek kisgyermekkorunkból, amikor fogalmiságunk még nem szögezte oda a jelenségeket a korlátolt hétköznapi világ struktúráihoz, s a tudat szabadon mozgott a látható és láthatatlan világok között…

Ne féljünk belépni ezen a kapun, mert ahogy a művésznő megfogalmazta: „a kapuk egy magasabb tudatosságba” engednek betekintést, a látás egy másik dimenziójába, ahol fénylények („fény-alakzatok”) mutatják meg magukat.

… nem is kell olyan messzire visszalépnünk az időben, hogy a műalkotás szellemi-morális tartalma kerüljön a központba, közvetítő szerepe a mű alkotója és a világ – benne a tudomány eszközeivel megoldhatatlan problémák halmazával szembesülő emberi közösség – között.

Vajon mi magunk mit látunk meg a természetben? Van-e még kapcsolatunk mindazzal, ami élő? Vagy még ritka sétáinkon is, amikor ki akarnánk kapcsolódni szerepekbe és rögeszmékbe süppedt életünkből, csupán emberi tervek szerint szervezett és termesztett mesterséges, vagyis konceptuális terekben járunk?